19. Fejezet

Hello babjocskák!:) Megjelentem én is. Tudom sokat, nagyon sokat nem voltam itt és szegény *ren*-re hagytam a munka nagy részét, de nem volt és még most sincs gépem, de a telefonom most összehoztam valamit. Úgy döntöttünk, hogy még egy ideig folytatjuk a blogot, nem fejezzük be 20-nál, hanem viszünk bele még pár csavart. A rész nem lett a legjobb, de azért remélem elviselhető lett. Oh és ha van benne hiba, sajnálom igyekeztem.

Lassan ébredtem fel egy kényelmetlen, álmatlan helyzetből. Teljesen kómás voltam, mikor magam mellett kezdtem tapogatózni, de nem éreztem mellettem Liam-et. Megpróbáltam, nem találgatni, hogy merre lehet, hanem inkább a keresésére indultam, miután magamra vettem egy boxert. Az egész házat körbe jártam, de kedvesemet sehol sem találtam. Oh mily költői lettem hirtelenjében. Mindegy a lényeg, hogy Liam-et nem találtam, szóval felmentem a szobámba, és felöltöztem teljes harci díszbe. Pár perccel később a telefonom pittyegni és rezegni kezdett. Megnéztem ki is keres, amikor rájöttem, hogy csak üzenet és, hogy attól érkezett akit annyira keresek. Mikor elolvastam a vér is meghült az ereimben. Nem tudtam most mit tegyek, menjek be Louis-hoz, vagy sem?! Ha bemegyek csak plusz egy ember vagyok az ágya mellett, akiről úgy sem fogja tudni, hogy ott van, vagy sem. De ha nem megyek, olyan leszek, mint egy senki, aki nem is a barátja csak elütik együtt az időt. Emiatt is gondoltam arra, hogy mielőtt bemegyek, csinálok valamit, ami teljesen rám vall. Így jutott az eszembe, hogy írok neki egy dalt, hiszen ebben régen nagyon jó voltam és a gitárt is jól kezelem. Elkezdtem keresni a nagy kupiban és végül a fürdőben találtam rá, ami elég meglepő, hiszen sosem gitároztam a itt. Kivittem hangszeremet, a szobámba és neki kezdtem a dal írásnak. Lassacskán ment csak, mert eleinte, nem tudtam, hogy lassú, vagy gyors legyen, végül a melankólikus ritmusú dal mellett foglaltam állás pontot. Percekig csak fogtam a gitáromat és egy akkordot játszottam, míg egy lassú dallam az eszembe nem jutott, a szöveg, pedig egyből jött. "I'm broken, do you hear me? I'm blinded, 'cause I can't see you through my tears." Itt egy kicsit megálltam, hogy lejegyezhessem ezt egy papírra, mielőtt elfelejtem, de ekkor csöngettek. Nem tudtam ki lehet az, mert én senkit sem vártam, de persze elindultam kinyitni. Csak a lépcső aljánál vettem észre, hogy a gitár a kezemben maradt, így azt csak eldöntöttem, majd az ajtóhoz léptem. Mikor kinyitottam megdermedtem, mert két nagyobb darab rendőr állt a küszöböm előtt és meredtem néztek engem. -Ön Mr. Horan?-csak bólogatnk tudtam, mert ötletem sem volt, hogy mit szeretnének tőlem és, hogy miért vannak itt. -Mr. Paynet hol találjuk? -Öhm a kórházban van az egyik barátunkkal.-mondtam gyorsan és vártam, hogy megmondják végre, hogy miért vannak itt. -Rendben. Akkor megtenné, hogy velünk jön?-nem tudtam mást tenni, mint velük menni, különben biztos jött volna a bilincs arra meg most nem volt szükségem. Kimentünk a házból én bezártam, majd beszálltunk a rendőr autóba és persze én hátul ültem és úgy éreztem magam, mint valami bűnöző. Oldalra nézve csak az elmosodó tájat láttam, ha pedig előre néztem, csak a két rendőrt és a kocsi műszerfalát láttam az úton kívül. Egy örökké valóságnak tűnt így, hogy valaha is odaérek, de végül megérkeztünk a kapitányságra, ahol végre megtudhatom, hogy végülis mi a franc bajuk van most velem. Egy szobába kísértek, ahol volt egy asztal, három szék és egy tükör, ami szerintem nm tükör volt, hanem azon keresztül figyeltek engem. Vagyis én erre gondolok, hiszen a legtöbb filmben is ez van. Leültettek az egyik székre, levették a bilincseim, majd szembe ültek velem. A kezemen piros csíkok jelezték, hogy elég szoros volt a karperec, de most nm tudtam ezzel sokat foglalkozni, csak kicit megdörzsöltem. -Rendben Mr. Horan, most feltennénk önnek pár kérdést.-bólintottam és vártam már, hog ennek vége legyen, mert a türelmem is véges. -Mennyire ismeri jól Mr. Paynet?-tágra nyílt a szemem. Mi történt Liamel? Vagy miért kérdeznek róla? -Nagyon jól ismerem. A legjobb barátom és az osztálytársam. Miért érdeklődnek felőle? Valami baj történt vele?-kezdtem aggódni de az egyik rendőr csendre intett. -Itt most csak mi kérdezünk. Mikor látta utoljára őt és mikor találkoztak? -Ma és ő most épp a kórházban van egy barátunkkal, mint ahogy már említettem.-az egyikük valamit jegyzetelni kezdett, de gondolom csak azt, hogy mit mondok. -Rendben, akkor egy utolsó kérdés. Maga rabolta el őt? És ha igen miért engedte el? -Én elrabolni őt? Nem raboltam el, mindig is oda ment ahova akart én em szabtam meg a dolgait! Ki mobdta ezt?-telesen ideges voltam és már álltam a szék pedig mögöttem feküdt a földön. -Kérem üljön vissza. Mi csak egy feljelentést kaptunk Mrs. Paynetől, hogy a fiát maga elrabolta.-hát ez kész röhej! Hogy én elraboltam a fiát?! Ez a nő nem normális. -De én nem raboltam el! Önszántából jött velem és mivel elmúlt 18 ez normális. -Mi értjük ezt, de amíg nem tisztázza ezt a dolgot Mr. Payne és az édesanyja, addig itt kell maradnia. Kap egy szép cellát, ahol pihenhet míg nm lesz minden rendben.-mi van?! Cella?! Ezt nem gondolhatják komolyan! Nem álltam ellen, mikor rámrakták a bilincseket, megint. Nagyon idegesített, hogy ezt tette velem ez a nő, de nem tudtam mit tenni, csak várhatok az ítéletre és reménykedhetek benne, hogy tisztázv lesz minden és nem kerülök rendes börtönbe.