18.Fejezet

Sziasztok!! Mint látjátok meghoztam egy új részt amit igen nagy küzdelmek árán tudtam csak meghozni nektek, de MEGOLDOTTAM!! :D Az egész fejezetet telefonról írtam úgyhogy, ha valami hiba van benne ne hari...nem mindent vettem észre! Képet sajnos valamiért nem rakott be a Blogger, de ígérem, hogy valamikor majd pótlólag rakok ki! :) Jó olvasást a komikat mindiiig szívesen várjuk ( de ezt szerintem már tudjátok) *Ren*
ui: virtual hug to everyone

-Liam-

Kezeimmel a sötét folyosón tapogatóztam végig,hátha megtalálom a villanykapcsolót,de persze ilyen idegállapotban semmit sem egyszerű felfedezni. Így hát remegő kezekkel belekapaszkodtam a lépcső korlátjába és megindultam fölfele. Amint megtaláltam a szoba kilincsét óvatosan lenyomtam és az első kezem ügyében lévő pólót felrángattam magamra és már indultam is vissza az előszobába ahol a kulcsok között kutatva feltörtek bennem az emlékek amik mind Louis-al történtek meg. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt és most miattunk van bent az intenzív osztályon. Viszont gondoljunk bele a ténybe,hogy az orvosok adtak neki esélyt...legalább van miben bíznunk. De így se nyugodtam le és futva rohantam ki a bejárati ajtón. Kezeimmel állandóan próbáltam egy taxist leinteni,de szerintem mindenki tiszta őrültnek nézett aki elhaladt mellettem,hisz lóbáltam a kezem összevissza és ha ez nem lenne elég mindez hajnali háromkor történt.De én csak töretlenül futottam míg meg nem láttam egy ismerős hajszerkezetet imbolyogni előttem. Lábaim erősen elfáradtak én mégis töretlenül futottam,hogy utolérjem az előttem sétafikáló emberkét aki sejtéseim szerint az egyik ismerősöm. Mikor már csak egy-két méter választott el minket futásommal felhagytam és gyors, hosszú léptekkel megközelítettem és elé léptem amilyen gyorsan csak tudtam. És, igen akkor fedeztem fel, hogy nem tévedtem Zayn állt előttem egy kissé ittas állapotban. Szerencsémre nem volt annyira kiütve, mint azt megszokhattuk tőle ám tekintete így is fátyolos volt és rideg. Kezeimmel erősen átfogtam a derekát és odahúztam egy közeli padhoz, hogy leültesse, míg egy kicsit jobban lesz. Amint leültettem volna fejével egy üres helyet keresve előrehajolt és kidobta a taccsot míg én támogatólag ott álltam mellette hátha elveszti egyensúlyát. Kezeimet még mindig a hátán és a derekán tartottam mikor felegyenesedett és szemeivel végignézett rajtam és mintha valami apró felismerés futott volna végig a szemein. Arcán minden izom megfeszült egy pillanatra, majd egy éles mosoly bukkant elő arcán. Kezeivel erősen megölelt és addig tartott, így mígnem már én éreztem magam zavarban pedig hát én bírom, ha egy fiú ölelget.
-Liam?? Komolyan, te vagy az? Hallottad mi történt Louis-al? Amint meghallottam felszálltam a legelső buszra és elindultam hozzátok csak olyan csábító volt ez kis kocsma és hát elment az idő. Pedig én ezt most nem engedhetném magamnak, hisz a barátunk a mi összekapcsoló erőnk a kórházban van és én mégis csak a magam fájdalmára tudok gondolni, most iszonyatosan szégyenlem magam...
-Zayn! A lényeg az, hogy gondoltál még a barátaidra és próbáltál idejönni ahol a baj van. Nagy szükségünk lesz rád, hisz sokat jelentesz mindannyiunknak és mindenki örülni fog neked abban biztos vagyok! Most viszont hívjuk fel a közeli taxiállomást és kérjünk egy fuvart a kórházhoz ahol megnézzük Louis-t és hátha akkor már adnak neked is valamit amitől jobban leszel....gyere!
Egy félóra múlva már magunk mögött hagytuk a rosszullétet és egy rakat pénzt Zayn-el és együtt vártunk arra a kórház folyosóján, hogy megnézhessük Louis-t aki állítólag még mindig mély kómában fekszik. Egyenlőre még az orvosok sem tudják mikor fog felkelni belőle, de állandóan azt hajtogatják, hogy ha nem ébred fel 2 hét múlva végleg leállítják az életéhez szükséges gépeket és azzal barátunk szívét is. Amikor ezt megtudtuk mindketten egymásra néztünk és a felismerés sokkjából felkelve sírásban törtünk ki, hisz ez nem történhet meg. Louis volt mindenkinek a barátja ő miatta vagyunk egyáltalán így együtt és ő tette lehetővé, hogy megismerjem ezeket a fiúkat kik állandóan itt vannak mellettem bármi legyen is.
Igazából az egész barátságom Louis-al még az általános iskola első osztályában kezdődött. Már akkoriban is mindenki strébernek tartott pedig akkor még mindenki szeretett tanulni, de én már akkor tudtam írni, olvasni, sőt már énekeltem is magántanárnál. Ezektől a képességeimtől fogva senki nem szeretett volna mellém ülni és ez hónapokon át tartott mígnem az egyik szünetben ki nem nyílt az osztályterem ajtaja. A szünetekben mindig én voltam az egyetlen gyerek aki bent maradt az osztályteremben, hisz minek mentem volna ki ha nincs egyetlen egy barátom se akivel beszélgessek vagy játsszak? Ez persze akkor se történt másként és épp a padomnál ülve olvastam amikor megnyikordult a kis osztálytermünk kék ajtaja. Az egyik osztálytársam lépett be rajta Louis Tomlinson akin, mint mindig most is egy kantáros kék nadrág volt csíkos pólóval és kilógó kék zoknival. Haja eléggé összevissza állt de talán pont ez a haj illett hozzá a legjobban hiszen alapjában nagyon vidám és kissé pimasz fiú volt. Aztán egyre csak beljebb sétált és elindult a padom irányába. Gondoltam magamban biztos csak itt hagyott valamit, de mikor már csak pár méter választott el minket mosolyogva odaköszönt nekem.
-Szia! Ugye Liam-nek hívnak? Én Louis vagyok, de gondolom ezt már tudod. A tanárok mondták, hogy melléd kell ülnöm, hátha te jó hatással leszel rám.- és igen tudom nem történt semmi akkor abban a percben, de amint mellém ült egyre jobban megismertük egymást és ez vezetett oda ahol most vagyunk. Louis lett az egyik legjobb barátom és komolyan mindig ott van nekem ha szükségem van rá, mint ahogy én is neki. És tudom, hogy most szüksége van rám és előre megígérem neki, hogy én igenis megfogok érte tenni mindent csak, hogy újra lássam huncut mosolyát és kissé kipirult arcát ahogy a boltban a legfrissebb répákért küzd.